A hitelkártya története

2001.01.15. 10:00 | Sajtószemle
A hitelkártyának éppúgy megvan a maga irodalmi múltja, mint a holdutazásnak (Verne Gyula). Edward Bellamy amerikai újságíró és esszéista 1888-ban Bostonban megjelent, Looking Backward 2000-1887 című művében látnoki módon írta le a hitelkártyarendszer működését, persze az impregnált kartonkártyára 'hangszerelve'.
 A Western Union nevű egyesült államokbeli szervezet 1914-ben, még az első világháború előtt, hűségkártyát bocsátott ki ügyfeleinek, fémlap formájában. Ugyancsak ez idő tájt jelent meg a fém telegramkártya, a telefonkártya elődje, és a Sears amerikai áruházóriás első hitelkártyája. Ezeket követte a MobilOil legjobb ügyfeleinek járó hitelkártya.

 Az első világháború, majd az 1929-es gazdasági világválság természetesen nem kedvezett a kártyás készpénzkímélő rendszerek fejlődésének. A második világháború után azonban - a világturizmusban a polgári légi forgalom fejlődésével bekövetkező forradalmi változás nyomán - a fejlett országokban megnőtt az igény egy világszerte használható készpénzkímélő fizetőeszköz iránt, mégpedig az addig használatos csekk kiváltására, amelynek kezelése kényelmetlen és költséges volt.
 Az első plasztik utazási és szabadidőkártyát a Diners Club bocsátotta ki 1950-ben - természetesen az Egyesült Államokban. Ehhez egy füzetet mellékeltek, amelyben feltüntették, hogy mely szállodákban és éttermekben használhatják kártyájukat az ügyfelek.
Plasztik banki hitelkártyát először a Franklin National Bank bocsátott ki 1951-ben, New Yorkban. Ez volt a ma is működő hitelkártyarendszer előképe. Ha a vásárlás összege meghaladta az engedélyezett limitet, a kereskedőnek fel kellett hívnia a bankot, és felhatalmazást kellett kérnie. 1953-ban már mintegy száz, többnyire kisebb bank bocsátott ki hitelkártyát a nem elhanyagolható profit reményében, amely elsősorban a kereskedők jutalékából származott. E pénzintézetek majdnem fele csakhamar kiszorult ebből az üzletágból.
 1957-ben még meglehetősen soványak voltak a mutatók, 16 egyesült államokbeli bank 800 ezer kártyát adott ki, és ezeket 11 ezer kereskedő fogadta el. A tranzakciók összegét 40 millió dollárra becsülték. 1958-ban már a nagybankok is - például a New York-i Chase Manhattan vagy a kaliforniai Bank of America - fantáziát láttak a hitelkártyában, annak ellenére, hogy bevezetése mintegy 17 millió dollárba került, és nyereségre csak évek múltán lehetett számítani. A Chase Manhattan megközelítőleg 7 millió dollárt áldozott erre.
 Mindez nem vette el a kedvét a Bank of Americának, amely újabb kísérleti programot indított Kaliforniában. Sőt 1958-ban az American Express szabadidő- és utazási kártyája is megjelent. Hamarosan mintegy 150 amerikai bank tekintette újabb bevételi forrásnak a hitelkártyát. Ezzel helyreállt a rendszer gazdasági egyensúlya.

 A 60-as években az Egyesült Államokban eljött az ideje annak, hogy megalakuljanak a bankkártya-szövetségek. Így jött létre az Interbank Card Association és a Charge Master. A szervezetek ezután egyesültek, s 1967-ben már 1,5 millió kártyabirtokost és 30 ezer kereskedőt képviseltek.
 Európában Franciaország (Carte Bleue), Nagy-Britannia (Barclaycard), Svédország (Eurocard), Hollandia (Betaalpas), valamint Belgium és Németország volt az úttörő. 1967-ben svéd és francia együttműködéssel jött létre az eleinte szállodai és éttermi szolgáltatásokat nyújtó Eurocard. Kezdetben Stockholmban volt a Székhelye, azután Belgiumba költözött, és ma is ott székel.
 A plasztik hitelkártyákra nyomdai úton felvitték a kártya, a kibocsátó bank, valamint a kártyabirtokos nevét, a kártyaszámot, az érvényesség dátumát és egy aláíráscsíkot. Később bevezették a dombornyomást, s megjelentek a kártyalehúzó készülékek (imprinterek).
A mágnescsík jóval később tűnt fel a kártyákon, amikor az International Standardization Organisation (ISO) kidolgozta és elfogadta azok szabványait. 1968-ban az Eurocard stratégiai szövetséget kötött az Interbankkal.
A visszaélésekkel teli, bizonytalan évek után 1968-tól nyugodtabb időszak következett, amelyet a hitelkártya-társaságok megállapodásai, valamint az első pénzjegykiadó automaták (ATM) megjelenése színesítettek.
 Az első ilyen automatát 1971-ben, Párizsban helyezték üzembe. Ebben már mágnescsíkos kártyát használtak, PIN-kóddal. Ugyanebben az évben a francia Total benzinkút-társaság kibocsátotta Carte Grand Routier üzemanyag és autópálya-kártyáját.
 A francia Carte Bleue, az egyesült államokbeli BankAmericard és a brit Barclaycard 1973-ban egyezményt írt alá a kölcsönös kártyaelfogadásról, aminek alapján létrejött a Carte Bleue Internationale, amely a csalások megelőzésére bevezette a telefonos autorizációt. Az első házi bankszolgáltatást - a Télébanque-ot - a Banque de Paris et Pay-Bas indította el 1974-ben.

 1977-ben létrejött a Visa International Service Association, a National Bank Americard pedig Visa USA-ra változtatta a nevét. 1978-tól a francia autópályákon elfogadták fizetőeszközként a Carte Bleue hitelkártyát, a párizsi pályaudvarokon pedig 1980-ban 120 ATM-et telepítettek. 1983-ban megkezdődött az ATM-ek telepítése a francia üzemekben és kórházakban.
1979-ben az összes Visa-kártya mágnescsíkos lett. 1981-ben az Interbank Card Association MasterCard Internationalre változtatta a nevét, és megerősítette együttműködését az Eurocard Internationallel. Ugyanebben az évben Londonban létrejött a Visa Europe. Biztonsági okokból 1983-tól mind a Visa, mind a MasterCard hologrammal bocsátotta ki kártyáit.
2005-től a Europay-MasterCard és a Visa is áttér a hibrid, azaz a mágnescsíkot és chipet tartalmazó kártyára. De ez már egy másik történet, amelyről ugyanilyen terjedelemben lehetne írni...
Rónai Tibor intelligenskártya-szakértő IC Card Consulting, a Magyar Intelligens Kártya Fórum alapítója
Vissza a cikkekhez

Keresés

Bank szerinti cikk szűrés

Bankkártya klub

 Email:
 Jelszó:
Elfelejtett jelszó